Ázsia három az egyben

Reggel már a szokásos esőkopogásra ébredtem, úgy látszik az isztambuli kirándulás számunkra az esőről fog emlékezetes maradni. Reggelit csak 8-tól lehetett kapni, így addig én már mindent összedobtam, hogy reggeli után gyorsan tudjak indulni. Mariettáék enyhén összeszűkült szemmel,de feljöttek velem reggelizni, hogy ne kelljen egyedül ennem. Sajnos nem ülhettem sokáig ott velük, mert indulnom kellett a reptérre.

Kicsit elszámoltam az utat a reptérre, a tervezett fél órából majdnem egy óra lett, így igencsak rohangálnom kellett már a reptéren, hogy még le tudjam adni a csomagomat. Csomag leadás után még egy útlevél pecsételés lassította az utam, de így is simán elértem a repülőm.

Az isztambuli reptéren persze a gépünk kifogott egy dugót, majd egy órát kellett várakozni, míg engedélyt kaptunk a felszállásra. Mögöttünk már  vagy 15 gép várt felszállásra, nem kis káosz lehetett az irányítótoronyban…

Hazafele jövet csodálkozva láttam, hogy  havas tájak fölött repültünk el, de a bátyám mondta hogy itthon is voltak mínuszok, a hegyekben akár eshetett is.

Itthon jó volt újra napsütést látni, bár tényleg lehűlt a levegő amióta elindultam itthonról, akkor még elég volt egy póló.

Hazaérve próbáltam ma akklimatizálódni a hazai viszonyokhoz, gondolom az igazi váltás holnap lesz, mikor újra megyek dolgozni.

A képeket így visszanézve, látom, hogy rengeteg helyen jártam, szerintem még az élményeknek ülepedniük kell, hogy minden a tapasztalat a helyére kerüljön. De azt már most tudom, hogy ennél jobban nem nagyon tölthettem volna a háromhetes nyaralásomat!

Reggeli közben örömmel konstatáltuk, hogy végre nem esik az eső, sőt a felhők közül néha a nap is előmosolygott, ami hihetetlen örömöt okozott számunkra a három nap esőzés után. Mivel pont a két nemfutó lány nem járt még Ázsiában, így az első mai program Ázsia meghódítása volt. Szerencsére Kata elmondta nekünk, hogy a helyi bkv hajókat is üzemeltet és 2 líra csak rá a jegy. A hajó egyébként nagyon kényelmes volt, van egy szabad része a hülye turistáknak akik fotózni akarnak, de a hajó legtöbb ülőhelye fedett szélvédett helyen van, és még büfé is található a fedett részen. Ázsiába lépve megláttunk egy sorsjegyárust, így első cselekedetünk a hajóról leszállva a sorsjegy kaparás volt. Diviánszky lányok nagyon nyerő szériában voltak, egymás után nyerték az újat húzhatott jelentő 1lírás nyereményt. Végül sajnos nem hoztuk el a főnyereményt, de az élmény megvolt, hogy Ázsiában is kapartunk. Az első mecset megtekintése után betévedtünk a helyi piacra, ahol a friss gyümölcs és zöldségkínálat mellett sok sok halat lehetett venni, bár Andival ez utóbbi élményt kihagytuk volna. Ilyenkor kevés levegővétellel próbáltuk elhagyni a piac azon régióit. Onnan sikerült megtalálnunk a biszbasz-árudákat, és egy röpke fél óra már rengeteg szép új sál büszke tulajdonosai voltunk... Ázsiában még kávéztunk, sütiztünk egyet aztán másik két dzsámi megtekintése után, megint visszatértünk Európába, bár egy másik megállóba, mint ahonnan indultunk. Itt kívülről megnéztük a másik szultáni palotát is, s mivel ez is zárva volt, felültünk az első villamosra ami átjött az Aranyszarvon, hogy így több időnk legyen a bazárokra, és a további híres mecsetekre. Fűszer bazár annyira nem volt most nagy szám számomra, a boltok fele lámpást, ékszert, t és egyéb csecsebecsét árult, a többi pedig egy kaptafára ugyan azt a kínálatot nyújtotta, egyik sem nyújtott semmi extrát. Fűszerbazárt elhagyva bevetettük magunkat a dzsumbujba, ahol a helyi boltosok szerzik a portékájukat. Itt már kevesebb volt a csillogás, de annál jobbak voltak az árak. Innen kikeveredve eljutottunk az egyetemre, ahova nem tudtunk bemenni, mert ott se volt turista nap... Sorban a következő látnivaló a helyi viadukt volt, ami kisebb csalódás volt számomra, mivel elég romos állapotban volt, Európában több helyen is található, szebb és magasabb viadukt ennél. Utolsó mecsetet amit ma megnéztünk, a nagy Szulejmán építette az Aya Sofia nagyságának ellensúlyozására. Szegény Aya Sofiát nem nagyon szerették az akkori törökök, mivel ekkora épületet akkor nem tudtak építeni és eredetileg ez keresztény bazilikaként működött, ami sohase tudtak igazán elfogadni a törökök. Onnan hazafelé még beugrottunk a nagybazárba egy-két újabb csetreszért, de szerencsére egész hamar sikerült onnan a csajokat kiterelnem. Már csak egy supermarketet vettünk célba hazafelé, ahol annyi alma és egyéb teaport vettünk, ami egy egész regiment kinyírásra elég lenne... Itthon gyorsan összepakoltuk a holnapi utazásra a holminkat, utána elmentünk még egyet vacsizni a tegnapi helyre, mivel annak a hangulata nagyon bejött nekünk. Holnap már Budapesten leszek újra, kicsit fura lesz három hét után megint a hétköznapok világát élni...

Hajnali fél 7kor keltünk, hogy a reggeli készülődés és szöszmötölés után elinduljunk a Sultanahmet térre ahol felvettek a buszok minket. Itt majd 200 méteres sorba ütköztünk, mert persze rajtunk kívül az összes többi külföldi futó is innen akart kimenni a Boszporusz-hídhoz. Szerencsére a sor egész gyorsan haladt, kb 20 perc múlva már az egyik buszon voltunk, mely elvitt minket a már lezárt városon keresztül az ázsiai rajthelyhez.

A két leányzó nem volt túl kommunikatív reggel, mivel mindketten nagyon izgultak az első külföldi fútóversenyük miatt, sőt Katának ez volt az első síkon futott maratonja, emiatt éjszaka nem is aludt túl sokat!:-) Kiérve gyorsan beálltunk a Toitoi-okhoz levezetni a futás előtti streszt, amit jól is tettünk mert utólag ahogy körbenéztünk, kiderült, hogy 10 wc-vel készültek a kb 5~6ezer futóra. Szerencsére a rajtra való várakozáskor nem esett az eső, csak a hideg szél fújt, de az ellen kellően be voltunk öltözve. Itt a rajt előtti hangulat meg sem közelíti az otthonit, se közös bemelegítés nem volt, se zene, s még a speaker is csak hülyeségeket mondott, ha angolra váltott.

A két táv rajtját külön vették, így Mariettával kettesben vártuk, hogy ellőjék a startot, ami elmaradt, mert csak a speaker mondta be hogy start, sőt én egy ideig észre se vettem, hogy elindultunk. A hídon való futás hatalmas élmény volt fentről gyönyörű rálátás van az egész öbölre. Mariettával próbáltunk itt pár képet ellőni, de sajnos nem sok sikerrel, mivel mi is mozogtunk, és az eső is elkezdett esni. Kb a híd közepén hagytam ott Mariettát, hogy a saját tempómat futva teljesítsem a távot. Tömeg szerencsére nem volt akkora, hogy ne lehessen futni, de ahhoz tökéletes volt, hogy vigye magával az embert. Ekkor már megint rendesen esett az eső, de már ekkor nem igazán zavart minket, csak a nagyobb pocsolyákat próbálta mindenki elkerülni.

Sajnos a helyi emberek nem igazán szurkoltak, bárminemű hangulatot a hollandokkal és az olaszokkal utazó szurkolótábor biztosította. A 15 km-es táv egyébként minden nagyobb nevezetesség mellett elfutott, így láthattam újra a Galatatornyot, átfutottunk a Galata-hídon, elfutottunk a fűszerbazár és a Topkapi palota mellett, hogy végül beérjünk a Hipodromra, ami a Kék Mecset melletti tér, anno a bizánciak itt tartották a fogatversenyeiket. 1óra 20 perc alatt sikerült abszolválnom a távot, amivel nagyon elégedett vagyok, mivel az esőben futás sohasem tartozott a kedvenceim közé. Célban Andiék vártak minket, így most meg van örökítve a célbaérkezésünk. Felvettük a csomagjainkat és utána jöttünk haza lefürödni ami igen jól esett az átázott, fáradt izmainknak.

Fürdés után sziesztáztunk egy kicsit, de utána mentünk vissza a célhoz, hogy szurkoljunk Katának a beérkezéskor. Szépen el is foglaltuk a fotózáshoz legmegfelelőbb poziciót, mikor jött egy sms hogy ő már itthon zuhanyzik. Fél órával előbb ért be mint tervezte, s 3 óra 58-at futott. Így hazajöttünk mi is és tovább sziesztáztunk 3ig, amikor eszünkbe jutott, hogy jó volna még valamit ma megnézni.

Gyors trappolással elmnetünk a Topkapiba, hogy még kapjunk jegyet, mi voltunk az utolsók kiknek jegyet adtak ki, utánunk zárták már a pénztárat. Mivel zárásig alig volt több mint egy óránk, így a kincstár felé vettük az irányt, hogy legalább azt meg tudjuk nyugodtan nézni. Lányok odáig voltak a sok smaragdtól és gyémánttól amit itt lehetett látni, számomra a két legemlékezetesebb látvány a 49 brillel díszített 82 karátos gyémánt és az a dobozba amibe kb 3-4 kilónyi smaragdkövecske volt összegyűjtve, egy-egy darab diónagyságú is megvolt. Kincstárat letidva még próbáltunk körbenézni a palotában, de az őrök, már szorították ki a turostákat, mivel 5kor zárás volt. Mi kisebb macska-egér játékot játszottunk velük, hogy a többi épületet is legalább kívülről megcsodáljuk. Sikerült is így egy negyedórát nyerni, de ez csak arra volt elég, hogy rájöjjünk, hogy ide vissza kell jönni, lehetőleg jó időben.

Topkapi után beültünk egy helyi kávézóba egy kávéra és teára, itt a helyiek szívták a vizipipát és elégedetten néztek ki a fejükből. A pénztáros mikor fizettünk kérdezte, hogy honnan jöttünk, s mikor mondtuk, hogy magyarok vagyunk akkor belekezdett a zsebemben sok kicsi alma van mondatba, ami törökök és magyarul is ugyan azt jelenti. További sétálásunk során Mariettáék gazdagabbak lettek egy egy török csodalámpával, még lementünk a tenger partjára megnézni onnan milyen az esti Isztambul, aztán hazajöttünk Katáért, hogy közösen menjünk vacsorázni.

Negyedik estére megtaláltuk a nekünk megfelelő éttermet, szólt a helyii zene, friss és finom ételeket kaptunk és az ára is tökéletesen megfelelt számunkra. Lányok újra kipróbálták a rakit, de továbbra se gondolják, hogy ebből érdemes lenne hazavinni... Este már csak arra volt erőnk, hogy vízszintesbe helyezzük megfáradt tagjainkat, de előtte még megbeszéltük, hogy ma korán kelünk, hogy tudjunk várost nézni.

Reggel változatosság kedvéért szakadó esőben ébredtünk, nem sok kedvünk volt kimozdulni a jó meleg szobából nekem még be kellett fejemben a tegnapi blogot ás még utána is tettünk-vettünk, amivel elodázhattuk az indulást.

Végül felkerekedtünk, hogy megnézzük megnézzük a Kék Mecsetet, de sajnos pont imaidőben sikerült odaérnünk. Emiatt addig elmentünk megnézni a bizánci ásatásokra épülő mozaik múzeumot, mely a kevés rekonstruált anyagból hihetetlen szép kiállítást mutatott be. Mozaikokból kiindulva tényleg nagyon fejlett lehetett az ókori festészet, nemhiába dícsérték őket a kor műértői.

Kék Mecsethez visszatérbe már egy égész nagy sor állt a bejáratnál, ami azonban gyoran haladt köszönhetően a helyi szinten egész következetes beengedési metodikával. Bent a szokásos lábszagot ellensúlyozta a mecset leírhatatlanul szép díszítése. Sajnos csak a kisebb részére lehet bemenniük a hitetleneknek, az imahelyekre nem engedtek minket. Mi a szőnyegre leülve csodáltuk a mennyezet díszítésének sokszínűségét.

Mecset után az éhség bevitt minket a hely mekibe amit Simit Saraynak hívnak és csak helyi ételeket lehet itt kapni, finomabbnál finomabb sütiket ettünk Marietta még repetázni is visszament. Ebéd után megint belevágtunk a boltnézegetésbe, hős módjára végigtrappoltam a lányokkal a boltokat és persze megint nagyon sok hasznos dologgal lettünk gazdagabbak. Viszünk haza zsiráfmintás táskát, teljes teakészletet, teafőzővel, rengeteg fülőnfüggőt és egyéb csecsebecsét, parfümöt és én is vettem magamnak egy új pénztárcát.

Estefele az eső elől bementünk a Nagy Bazárba megint, ahol Andinak vége lett, mindenképpen kellett vennie még egy fülbevalót az egyik helyi ékszerésznél, de olyat akart ami két másik keveréke volt, így az ékszerész ott helyben készítette neki a fülönfüggőt.

Este itthon ettünk egy-egy dönnert fent a tetőn, ahol néztük az esti kivilágított várost a zuhogó esőben. Utána pedig korán ágyba kerültünk, mert fél 7kor kellett felkelni a futás miatt.

Reggeli blogírás közben szomorúan konstatáltam, hogy esik az eső és sajnos egész itt tartózkodásunkra ezt jósolják. Így a reggelink a fedett terasz részen fogyasztottuk el, ahol örömmel konstatáltam, hogy végre nem a klasszikus piritóst vajjal és lekvárral kell ennem. Eső ellen felöltözve nyakunkba vettük a várost, az első célpontunk az Aya Sofia székesegyház volt, ami az egyik legrégebbi még épen maradt bazilika a világon, még a bizánciak építették a VI.század elején. Jelenlegi alakját a török hódoltság után nyerte el, kapott 4 minaretet, belül pedig lefestették a keresztény szimbólumokat mohamedán jelképekre. Jelenleg már csak múzeumként üzemel, egy két helyen rekonstruálták az eredeti bizánci mi mozaikokat is. Nekünk most nagy szerencsénk volt, mivel sehol sem volt felállványozva, ez kb olyan ritka mint a Parlamentnél. Bazilika körbejárása után lementünk a ciszternájába is, ami elképesztő méretű volt. Egy 130x60m nagyságú termet képzeljetek el tele oszloppal és vízzel az aljában melyben halak uszkálnak. Próbáltam videózni de sajnos az se adja vissza igazán a hely atmoszféráját. Ciszternából kijőve elindultunk a versenyközpont felé, hogy felvgyük a rajtszámokat, végül is ez a fő célja az isztambuli ittlétünknek. Utunk során az Aranyszarvon is át kellett kelnünk a Galata-hídon, mely egy két színtű híd, felső szintjén mennek az autók és állnak a horgászok, az alsó szintjén pedig éttermek találhatóak, ahonnan gyönyörű kilátás van a Boszporusz öbölre. A legnagyobb esőben felmásztunk a Galata tetejére, ahol a torony is áll. A torony tövében beültünk egy kis helyi étterembe enni, kávézni én itt a kávé mellé egy karamellizált tetejű puding szerűséget ettem, melynek a lányok körében is nagy sikere volt. Jóllakottan bementünk a toronyba, hogy majd felmászunk, de ide már nagyon betört a technika és csak lifttel lehet csak feljutni nem kis bánatomra. Fent lélegzetelállító kilátás fogadja az embert, innen tényleg be lehet látni a várost, nem csoda hogy évszázadokig innen figyelték, hogy nincs-e tűz a városban. Toronyból lejőve most már végleg a versenyközpont felé vettük az irányt és megbeszéltük, hogy már nem állunk meg sehol. Ez nagy nehézség volt a csajok számára, mivel azon a bevásárló utcán kellett keresztül mennünk amelyről elnevezték a helyi plázacicákat. Versenyközpontot kicsit nehezen találtuk meg, mivel a leírás nem volt teljesen egyértelmű, szerencsére Kata törökjére támaszkodva elértük célunkat. A rajtszámokat egy hatalmas kongresszusi és kiállítási központ -5 emeletén vettük át táskával és a futópólóval egyetemben. Mariettával vettünk futónadrágot, Kata pedig egy téli futófelsőt nem tudott otthagyni. Hazafelé elszabadult a pokol számomra, azt az utat amit idejére negyed óra alatt tettünk meg, vissza több mint két óráig tartott. S gazdagabbak lettünk egy kabáttal, egy táskával és rengeteg csecsbecsével. Hazafelé beültünk egy kis helyi étterembe ahol degeszre erről magunkat kebabbal és a sokféle hideg előételükkel, mint padlizsánkrémek, szölőlevél, spenótkrém stb. A nagy kajálásból hazatérve már csak arra volt erőnk, hogy megnézzük a képeket utána már vízszintesbe is kerültünk.

Reptérről egy átszállással egyszerűen bejutottam a város szívébe, ahol a Kék Mecset és az Aya Sofia áll egymással szemben évszázadok óta. Legnagyobb örömömre itt végre jó sok macskával talákoztam és természetesen lencsevégre is kaptam őket, melyből többet is láthattok ma Zsani és a többi macskabarát örömére. Szállásunk nagyon jó helyen van, a Kék Mecsettől kb 5 perc gyalog és a tenger látszik a tetőteraszról! ideértemkor igen fura arccal fogadtak, kérdezték hol vannak a többiek. Mondtam, hogy ők majd délután érkeznek, én most jöttem Katmanduból... Erre már elkérte az útlevelem, és még jobban elhomályosult a tekintete mikor látta, hogy én én vagyok. újra megkérdezte hogy a többiek hol vannak, mondtam neki, hogy majd jönnek délután Budapestről. Végül nagy nehezen odaadta az egyik szobánk kulcsát, hogy le bírjak fürödni és egy kicsit pihenhessek is. Dél körül nyakamba vettem a várost mondván addig nem lustulok itt a szálláson, míg a csajok ide nem érnek. 3 év alatt nagyot változott a belváros képe, az Aya Sofia környéke teljesen rendezett lett, nyugodtan sétálhatnak is a turisták. Gondolkodtam, hogy most ezt csak azért érzem-e, mert Katmanduból jövök és ahhoz a káoszhoz még ez is rendezett hely, de a lányok megnyugtattak este, hogy itt tényleg minden rendben. Mivel már másfél napja nem ettem rendesen, így gyorsan vettem egy helyi perecet, majd egy főtt kukoricát, sőt végül még egy csirkés kebabot is bevállaltam! Erre még ittam egy frissen facsart gránátalmalevet és utána elégedett napközis fejjel folytatam a városnézést és macskafotózást. fél 4re visszajöttem a szállásra, hogy itt legyek mire a hárem megérkezik. Lányok megérkezésekor végre kiderült, hogy mi volt a reggeli intermezzo. Andi felvette a szállással a kapcsolatot, hogy jöjjenek ki értük a reptérre, és valamiért ők végig úgy gondolták, hogy velem leveleznek. Emiatt nem értették az én megjelenésem a szálláson reggel, s emiatt nem küldtek a lányok elé kocsit, így nekik kellett a szállásra idetelefonálni hogy most merre a sofőr. A tulaj gyorsan szerzett valakit aki behozza őket a szállásról, de az meg úgy tudta, hogy 30 euroért hozza be őke és nem 25 ért mint ahogy azt az Andi a kinyomtatott papírján szerepel. Sofőrjük a vészvillogóval megállt az út szélén és addig telefonált míg be nem ígérte neki a szállásunk az 5 euro különbséget... Szállás elfoglalása és a tetőterasz felfedezése után eéindultunk felfedezni a várost most már együtt, közben a lányoknak sikerült elintéznie a helyi líra beszerzést is. Realizálnom kellett magamban, hogy most már lányokkal vagyok, mivel csomó olyan bolt előtt is meg kellett állnunk, amit mi a Viktorral észre sem vettünk... Judit születésnapja alkalmából beültünk egy puccosabb étterembe enni, igen jól muttatunk mikor a négy lány rakit én pedig egy almalevet kértem magamnak... A pincérek túlon túl is barátságosak voltak velünk, főleg mikor kiderült, hogy Kata beszél törökül. Az ételek finomak voltak, bár én már sokat nem bírtam enni a délutáni "zabálás" után. Hazafelé sajnos nem úsztam meg a bizbasz boltok megtekintését, még jó hogy a legtöbb boltban van egy macsek akit addig lehet dögönyözni, míg a csajok az összes csetreszt háromszor végig nem nézik. Sajnos estére kijött a repülön alvás fáradalma és igen nyűgös voltam már, mikor valamelyik lány még egy boltba bement. Hazaértünkkor csak annyi erőm volt, hogy fogatmossak és már el is nyomott az álom.

Hajnalban sajnos utolért amitől egész végig féltem az úton, hasmenés miatt többször is fel kellett keresnem a mellékhelységet. Szerencsére a nálam lévő gyógyszerek hatására már tünetmentes vagyok, de azért még egy-két napig diétára fogom magam... Sajnos itt a szállodákban csak kontinentális reggelit adnak, pedig annál finomabb reggelit nem ettem, mint amit a dhampusi szálláson kaptunk. Mivel a gyomrom nem volt tökéletes, így Viktor lelkesen bekanalazta az én reggelimet is. Városban csámborogva, próbáltunk ajándékféléket nézni, ha már ilyen messzire jött el az ember. Sajnos rá kellett jönnünk, hogy az itteni csecsebecsék nagy része nagyon nem a mi világunk! Viktornak hála alkudozásban jók voltunk,az eladók által utolsónak mondott árból sikerült még vagy 30%-ot alkudni. Vehettünk volna szép nagy elefántokat és vigyorgó életnagyságú buddha szobrokat is,egyik szebb volt mint a másik, de a csomagméretünk igencsak limitált volt. A város egyébként továbbra se jött be nekünk, többen heteket tudnak Kathmanduban eltölteni, számunkra még ez a pár nap is elég volt. Az egyik nepáli lány fogalmazta meg, hogy Kathmanduban az a rossz, hogy semmi kiépített infrastruktúrája nincsen, az egész város szervezetlen. Mesélte, hogy ő Banglades fővárosában Dakkában tanult, s az ottani nagy szegénység ellenére is sokkal rendezettebbek, élhetőbbek a városok. Búcsú ebédünk után, visszamentünk a szállásra felvenni a csomagjainkat, majd fogtunk egy suzuki maruti taxit amivel kimentünk a reptérre. A képek talán kicsit visszaadják, hogy milyen viszonyok között élnek itt az emberek. Bár Kathmandu nemzetközi reptérnek van nyilvánítva, az európai biztonsági előírásokhoz szokott utazó igencsak elcsodálkozik az itteni viszonyokon. Az embert immel-ágyak motozzák csak meg, a kézitáskában pedig majdnem bármit be lehet vinni. Én pedig külön mutattam nekik, hogy van a táskámban palackos víz, de csak integettek, hogy menjünk tovább. Viktor azonban kevésbé volt szimpatikus számukra, mivel a kézitáskájába hozta el a szobrocskákat, és azt kérdezték tőle, hogy hol a számla... Megkérdeztük a vámost, hogy szerinte hány számlát kaptunk a vásárlásaink során, s belátta, hogy kár kekeckednie. Dubai repülőúton Viktor még utoljára kifocizta magát a mobilomon, én addig aludtam mint a bunda, a sok nem alvás kijött rajtam. Dubaiba érve meg kellett még küzdenünk a helyi poggyász mozgatást szervező céggel, hogy a Kathmanduból jövő csomagjainkat átrakják az Isztambulba menő Turkish Airlines járatra, úgy, hogy Viktor táskája Pestig kell, hogy menjen. Bevallom, hogy az utazás során ettől a tranzakciótól féltem a legjobban, de szerencsére itt van velem a csomagom, s remélhetőleg Viktoré is rendben hazaér. Dubai én leginkább üldögéltem a fáradtságtól és a nem evés miatt, Viktor addig felfedezte a reptér összes Duty free shopját. Repülőre felszállva egyből elnyomott az álom, arra se emlékszem, hogy mikor indult el a gép... Csak az evésre ébredtem fel, jó véglény módjára, de ahogy elfogyasztottam az utolsó falatot újra elnyomott az álom és már csak a leszálláskor ébredtem fel. Reptéren búcsút mondtunk egymásnak, Viktor holnap már dolgozik, rám pedig még vár Isztambul felfedezése a háremem társaságában, akik délután érkeznek meg.

Itt Nepálban úgy látszik a koránkelésről szól az életünk, reggel fél 8ra kint kellett lennünk a pályaudvaron és még előtte reggelizni és csomagolni is kellett. A pályaudvaron szokásos forgatag várt minket, ahogy láttuk itt minden busz elindul reggel 7 és 8 között, utána már csak egy-két busz indul az esti órákban. Helyünk most egy fokkal kényelmesebb volt mint idefele, de sajnos rossz oldalra kaptunk jegyet és így alig láttunk valamit a tájból. De így legalább volt időm megírni a buszon a restanciáimat és még a képek kiválasztására is bőven volt időm az utunk során. Szerencsére ez a busz is megállt egy ebédre, ahol Viktor nagy örömére svédasztalos fogyasztás volt. Igen jól mutattunk, ő két tányérnyi mindenfélét maga elé rakott én pedig ettem egy kis rízst meg helyi kenyeret. Visszafele útunk persze jóval lassabban telt, több baleset is volt, illetve a helyi teherautók se nagyon bírták a kaptatókat. Kész felüdülés volt megérkezni Kathmanduba ahol végre kinyújthattuk a lábunkat. Buszunk végállomása egyébként annyi volt, hogy megállt a főutca külső sávjában, leterelték az utasokat a buszról, kidobálták a csomagokat és már mentek is tovább. Szállásra érve először a portás bepróbálkozott egy rosszabb szoba adásával, de mikor csomagokkal lementünk, hogy mi megyünk mert nem ilyen szobát foglaltunk le, egyből talált egy másikat ami már megfelelő volt számunkra. Egy kétórás ejtőzés után elindultunk a városba bóklászni egyet sajnos a város hangulata továbbra se jött be nekünk, túl nagy itt a kosz, a zsúfoltság. Ehhez képest Budapest egy patyolattiszta, rendezett város. Kirándulásról az egyik lány ajánlott nekünk egy éttermet, amit érdemes kipróbálni. Mikor leültünk és néztük az étlapot akkor láttuk, hogy ez egy vega étterem, így a nagy húsos falatokról lemondhattunk. Viktor tovább folytatta a hely kaják kipróbálását, de nagy bánatára itt nem főztek annyira csípősen mint a többi helyen... Vacsora utáni hazajöttünk aludni egy kicsit, mondván akkor végig tudjuk nézni majd a magyar meccset. Fel is ébredtünk időben, de sajnos egyik streamen se tudtuk befogni a meccset, így félidőkor inkább elaludtunk. Ma még lesz ajándékvásárlás, városnézegetés, aztán fél 5 körül indulunk ki a reptérre, hogy Viktor haza én pedig Isztambulba repüljek.

Reggel ismét korán keltünk, mivel itt Nepálban szokásunkká vált a napfelkelte nézés és mivel jóval közelebb voltunk a hegyekhez mint tegnap, emiatt érdemes volt újra korán kelnünk. A japán pár már ébren volt, mivel ők először néztek napfelkeltét nepálban, sőt itt a hegyekben is most voltak először. Mi hozzájuk hasonlóan kattogtattunk ezerrel, sőt megtanítottuk őket videót késziteni is. Napfelkelte után közösen indultunk felfedezni a helyi falucskát. A helyi hintát én is kipróbáltam, hatalmas élmény volt a Himalája felé "repülni"! Sőt egy helyi hordár megállt és közös hintázásra invitált, am nem sikerült túl jól, mivel pont ellentétesen hajtottam a hintát mint ahogy kellett volna. Hintázás után a baráti társaságból két srác előkerített két lovat, melyekre bárkinek fel lehetett. Így azt is elmondhatom, hogy lovagoltam a Himalájában, bár be kell valljam eléggé paráztam a lovon ülve, mivel a helyi nyereg és kantár nem éppen az "európai" szabvány volt. A társaság jót is nevetett a reakciómon, mikor a lovam "vágtába" kezdett. Reggeli előtt a fiúk megint megpróbálták leitatni köleslével a Viktort, de ez mint tegnap megint visszafelé sült végül el...:-) Reggelire rántottába csomagolt zöldséget ettünk egy helyi kenyérfélével ami leginkább az otthoni lángosra hasonlítható bár kevésbé volt zsoros mint otthon, s egy picit édes volt a tésztája. Reggeli után osztani hajtogatás volt a program, igy most mindkettőnknek van egy origami daruja emlékbe. Indulásra a fiúk kellően be voltak már nyomva, így velük kevésbé lehetett kommunikálni, ezáltal inkább a két helyi lánnyal és a japán párral sétáltunk. Trekkingnek nem mondanám, mert a helyiek üteme számunkra könnyed séta volt. Egyébként azt tudni kell, nepáli nepáli baráti társaság a helyi elithez tartozik, legtöbbjük külföldün végezte az egyetemét, MBA-jét. Az idősebb lány banglasben végezte az orvosi egyetem érdekesekez mesélt az ottani viszonyokról. Nagyon érdeklődőek voltak az európai kultúra iránt, kérdezték, hogy élünk, milyenek a szokásaink, hogy készül a gulyás stb. Sajnos az aznapos fiúk elvétették az irányt s jól továbbmentünk az úton, így csak az ott élők által használt úton tudtunk felmászni az 1800 méter magasan lévő cépontunkra ami egy Australian Camp nevű kiinduló tábor volt. Itt volt egy nagy füves terület és találtunk egy gumilabdát, így létrejöhetett a nepál-magyar focirangadó. Kettő a négy ellen játszva 15-5-re vertük meg őket, úgy hogy a magaslati levegő miatt jóval lassabban mozogtunk mint otthon. Utána Viktor nagy sláger volt a helyieknek, mikor az átizzadt pólót levette, mivel ekkora embert ők még nem láttak. Lefele jövet megint nem sikerült megtalálni az irányt, vízmosásokon keresztül evickéltünk lefele a hegyről. A japán hölgynek már többször segkenni kellett, mert egyedül veszélyes élet volna neki. De így is minden elismerést megérdemelnek, hatvan felett szeretnénk mi is ilyen kocsiban lenni! Este 5re értünk le a faluba, ahonnan busszal akartunk lemenni a végcélhoz, ahol a többiek kocsija állt, nekünk pedig a megbeszélt találkozási pontunk volt a hotel tulajjal. Egy kis helyi étterembe beülve hívta fel az egyik lány a tulajt, hogy akor most induljon értünk, mert kb 1 óra múlva leszünk lent Phediben a kijelölt helyen. A tulaj azonban közben keresztbeszervezte a dolgokat és egy taxist reggel 10-re kiküldött értünk. Szerencsétlen taxis már 7 órája várt ránk lent és végül abba is belement, hogy feljön értünk, csak hogy hamarabb hazajusson. Míg feljött értünk mi megebédeltünk és közben megtanultuk, hogy hány fajta japán és nepáli írás van, sőt az is kiderült, hogy a nepáliak hasonló magánhangzokat használnak mint mi. Taxi megérkeztekor hatalmas búcsúzkodás vette kezdetét emailcserével és meg kellett ígérnünk, hogy újra eljövünk majd Nepálba és Japánt is útba vesszük. Hazaértünk után a tulaj megjegyezte, hogy jól eltűntünk, bár látta rajtunk, hogy kutya bajunk sincs és vigyorgunk a sok kalandtól. Este még beugrottunk egy utolsót enni a szokásos éttermünkbe, ahol Viktor nagy vagányan azt kérte a pincértől, hogy jól fűszerezzék meg az indiai ételt amit rendelt. A kaja annyira csípősre sikeredett, hogy majd egy óráig ette és még a gyertafény mellett is látszott, hogy lángol a feje! Este még össze kellett csomagolnunk, ami után már annyira fáradt voltam, hogy belealudtam a blogírásba. Ezekez a sorokat a Katmandu felé zötyögő buszon írom, kiváncsi vagyok, hogy Pokhara után hogy tudjuk majd Katmandut elfogadni.

Tegnapelőtt még úgy gondoltam, hogy a kirándulás napjait 1 bejegyzésbe írom meg, de annyi minden történt velünk a két nap során, hogy azt csak két bejegyzésben lehet visszaadni. Tehát tegnap reggel, a kora hajnali kelés után Sarancot felé vettük az utunkat, ahol a változatosság kedvéért újra napfelkeltét néztünk, azzal a különbséggel, hogy itt inkább a hegyek látványa lenyűgöző, mint maga a napfelkelte. Hegynézéskor külön műsorszámot adtunk a többi turistának, mivel az épp arra kapirgáló kakassal, Viktor megosztotta a reggelinek evett kekszét, ami láthatóan ízlett neki, mivel ott kapirgált a lábánál újabb adagért. Sarancot elhagyása után az itteni harmadrangú úton vágtunk neki, a kétnapos kirándulásunknak. Harmadrangú út itt már földutat jelen, melynek egyes szakaszain el se tudjuk képzelni, hogy tud azon bármilyen jármű áthaladni. Utunk során rengetes kis falún keresztül haladunk át, a legtöbb kisgyerek lelkesen fogadott minket, és az ékes angolságát gyakorolta rajtunk. Az egyik pihenőnknél egy kisebb gyerekraj talált meg minket, mely közül 1-2 egész jól beszélt angolul. Miután megmutattam nekik a dubai-i képeket és videókat a mobilomon, mindegyik úgy döntött, hogy ő ott akar majd lakni egyszer. Addig is elkunyizták az egyik kagylómat, amit még Spanyolországban szedtem össze a tengerparton. A következő nagyobb faluban beültünk egy bambit inni, mivel már összeragadt a szánk és kicsit untuk már palackos víz ízét. Itt azonban letámadott a helyi gyöngyárus, akinek hiába mondtuk, hogy nem akarunk semmit venni, mégis kirakta a portékáját és végül ő volt a legjobban megsértődve, hogy nem vettünk tőle semmit. Mivel át kellett mennünk a másik hegyre és a buszról sikerült lemaradnuk gyalog indítunk lefelé az 500 méterrel lentebb lévő településre. Az út mentén többször láttunk már nepáli gyalogutat, melyre végül rá is tértünk, mert gyorsabbnak tűnt. Utólag látva nem ez volt a legjobb döntésünk, mivel az út helyett, a helyi patakhoz sikerült lejutnunk, melyen csak hosszas keresgélés után a helyi gyerekek segítsével sikerült átjutnunk. Itt újra rossz döntést hoztunk, mivel itt is a nepali útra tértünk, ahelyett hogy maradtunk volna a kijelölt gyalogúton. A felfelé vezető út kb 20-25%-is meredekségű volt, így egy km megtétele után már citadellai kilátásunk volt a völgyre. Továbbmenve hatalmas rízsföldeken keresztül haladt az út, sőt még banánfát is láthattunk közelről. A céltól kb fél órára elkezdett esni az eső, gyorsan bemenekültünk egy elhagyatott ház tornácára. Itt legalább benyomást kaphattunk arról milyen lehet a helyiek élete monszun idején... Mire felértünk kókadoztunk a fáradtságtól, főleg szegény Viktor volt jól ki, mivel egy hatalmas kb 15 centis repülőbogár a feje fölött zümmögött, és hogy elmeneküljön előle jó 30 métert sprintelt felfelé. Felérve csak arra volt ereje, hogy leüljön és levegye a hátáról a táskát. Amiatt voltunk egyébként ennyire ki, mert egész nap csak 2 doboz kekszet ettünk és vizet ittunk mivel az egyik útközben lévő étteremben sem bíztunk annyira, hogy be merjünk oda ülni enni. Közben én már egy japán hölggyel társalogtam, épp a japán és a magyar tánc hasonlóságáról folyt a diszkurzus. A beszélgetés igen komikus volt mivel Keiko az angolját japán szavakkal keverte, így minden mondatát háromszor kellett megismételtetnem, hogy megértsük egymást. Kiderült, hogy a férjével egy nepáli családdal és barátaival jöttek fel a hegyre és ők is itt fognak fent aludni. S egyből hívta is a házigazdáját, hogy segítsen nekünk szállást keresni. A helyi házigazda gyors intézkedése után ott kaptunk szállást ahol ők is aludtak, és emellett be is fogadtak minket magunk közé. Viktor egyből köleslével kínálták melynek az alkoholtartalma 10-12 fokos. Szerencsére időben érkezett a meleg levesünk ahhoz, hogy Viktor ne boruljon fejre az alkoholtól, sőt a helyi előételek elfogyasztása után a helyi erőknek nem volt esélye a leitatásra, pedig nagyon próbálkoztak. Viktor kipróbálta az összes helyiek által evett kaját, én csak Viktor előkostolása után mertem enni belőlük, így is belefutottam egy két olyanba amitől égnek állt a hajam. Helyi srácok a nagy versenyivásba végül fejreálltak, nem is csoda, mivel súlyban kb feleakkorák voltak mint a Viktor. Elkezdtek énekelni, táncolni sőt minket is rávettek, hogy énekeljünk el egy magyar népdalt. A csipcsipcsókát mutattuk be nekik, mellyel hatalmas sikerünk volt, mivel hasonló mutogatós daluk nekik is van, amit egyből be is mutattak. Helyi idő szerint este 11kor mi kidőltünk, az egész napos túra után, a csapat többi tagja felfedező körútra ment még, mivel sikerült kiinniuk a helyi "köleslé" készletet.

Éjszaka itt hatalmas eső volt, de ez a hőmérsékletet nem vetette vissza, reggelre mikor felébredtünk, megint olyan meleg volt mint eddig. Reggeli itt is szokásos helyiek által kontnentálisnal mondott reggeli volt, változatosság kedvéért itt gyümölcssaláltát is lehetett kérni. Azt azonban már nagyon várom, hogy otthon igyak egy jó presszókávét reggelire!:-) Tulajunk segített összerakni a mai látnivalókat, bár a térkép amit adott kicsit idejétmúlt a 98-as kiadásával... Viktor ötlete alapján kerékpárt béreltünk a tó partján és azzal vágtunk neki a város felfedezének. Viktor jót szórakozott a bénázásomon, mivel én váltós kerékpáron alig ültem még, így a váltó használatával jó sokat szenvedtem a délelőtt. Első útunk a tó túlpartján lévő buddhista szentélyhez vezetett amely a domb tetején található. Innen a szállásunkról úgy tünt, hogy oda ripsz-ropsz feltekerünk, de ez az idea csak addig tartott, míg oda nem értünk a felfele vezető úthoz. Viktor az utat látva megjegyezte, hogy bármit kifizet, ha én megállás nélkül feltekerek azon az úton. Persze kipróbáltam, de már a második tekerés után be kellett lássam, hogy még puhány vagyok ehhez. Felfele menet kerülgettük a marhákat és a juhokat, ehhez a művelethez Viktor reggel megint megtalálta az ideális öltözetet!:-) Bár rohadtul fárasztó volt a hegymenet, de a városra nyíló panoráma feledtette a fáradalmainkat. Fotózási sebesség és mennyiség mutatónk egyébként elérik a japán átlagot, Viktor a képgyártásban még rám is rámver, pedig az már nagy szó. Fentről a kilátás még úgy is lenyűgöző volt, hogy a felhők és a nagy páratartalom miatt az Annapurna csúcsait nem lehetett látni. A szentély Világbéke buddhista szentélynek hívják, miközben ott üldögél az ember,megérti hogy miért kapta ezt a nevet. Lejövetelünkkor beültünk abba az utcai kis bodegába, ahol hagytuk bicajokat, a tulaj egyből hívta a 7-8 éves kisfiát, aki ékes angolsággal megkérdezte, hogy honnan jöttünk, meddig maradunk, mit fogunk csinálni, hogy tetszett a szentély, van-e már feleségünk stb. Csak akkor jött zavarba amikor mi kezdtük kérdezni, hogy van-e már barátnője...:-) Pokhara többi látványossága nem egy nagy szám, alig készítettünk róla fotót. Mi szemünkkel az összes városrész ugyan olyan, max az egyik helyen több a putri mint a másikban. A helyieknek nagy látványosság voltunk, mivel arra a részre fehér ember se gyalog se kerékpárral nem szokott elvetődni. A gyerekek lelkesen hellóznak neked és ha Te visszahellózol, akkor fülig ér a szájuk! Ja és imádják ha fotozzák őket, egy-kettő még külön pózol is. Vacsora után itthon sikeresen belefutottunk a napi egy órás áramszünetbe, de legalább ez arra volt jó, hogy meg tudjam írni a mai bejegyzést. Holnap megyünk "nyugdíjas" trekkingre, sajnos 2 nap alatt csak ezt lehet abszolválni. Nagy eséllyel a hegyi faluban nem lesz wifi, így csak hétfőn tudok újra írni.

Szokásos korai reggeli után rohantunk a busz pályaudvarra, mivel a srác hotelból azt mondta, hogy ez a busz pontosan szokott indulni. Természetesen ez nem jött be fél8 helyett örülhettünk, hogy 8kor elindultunk. Buszon sajnos a leghátsó sorbam kaptunk helyet, ami kényelmi szempontból nem volt tökáletes, főleg mikor beült Viktor mellé egy nála nem kisebb ember... Kathmandutól távolódva egyre jobban tetszett a kép amit láttunk a busz ablakából. A táj annyira gyönyörű volt végig az úton, hogy egyszer sem aludtam be, ami pedig nagy dolog nálam egy buszút során. Az emberek és a környezetük itt is nagyon szegényes volt, de nem volt az az elhanyagoltság és igénytelenség érzet ami végig bennünk volt Kathmanduban. Itt a gyerekeknek leginkább két szórakozási lehetősége van, hintázhatnak a nagyobb üres területeken felállított hatalmas hintán, vagy sárkányt eregethetnek. Az utóbbiban annyira profik a helyi kisrácok, hogy néha szabad szemmel alig látni a sárkányikat már. A buszjegy árában benne volt egy ebéd is, ami Viktor számára nagy örömhír volt, mivel ő szereti a z indiai kaját és a helyi koszt annak egy fokkal lightosabb változata. Én maradtam a rízsnél, mepróbáltam egy kicsit a szószt, de ez az ízvilág továbbra is távol áll tőlem. Megérkezésünkor gyorsan megvettük a visszafele jegyet, amit jól is tettünk mivel már alig volt jegy a visszafele menő buszokra. A helyi buszok komfortfokozata és főleg "illatvilága" nem az amit kipróbálnánk egy majdnem 8 órás buszúton. A tetőn való utazáson még poénkodtunk egyet, hogy meg kellene próbálni... Gyorsan találtunk szállást, ami szép tiszta, olcsó és közel van a helyi tóhoz ami az itteniek turistaparadicsoma. Pokhara ezen része tényleg olyan mintha nem is Nepálban lennénk, főleg nagy a kontraszt Kathmanduhoz képest. Itt nagyjából rendezett a környezet, elfogadhatóak az útak és még csatornázás is van! Az árak pedig kb 20%-kal alcsonyabbak mint Kathmanduban! Száláson való ejtőzés után pont időben indultunk felfedezni a tó környékét, mivel épp ideális viszonyok voltak a fotózáshoz! kb 140Ft-ért átvittek minket a tó közepén lévő kis szigetre, melyen a gyönyörű kilátás mellett egy hindú szentély is található. Szigetről tökéletesen láthatóak a Himalája fehér hegycsúcsai, remélem a képek a blogon visszaadják a hely hangulatát. Csónakázás után még jártunk egyet a parton, néztük ahogy végleg besötétedik a tó felett az ég. Utána beültünk vacsorázni, ahol mindketten kipróbáltunk egy-egy helyi kaját , Viktor beválalta a nepáli halas vegyestálat, ami a képen is látható, én pedig spenótlevest ettem ami szerencsére egyáltalán nem volt csípősen fűszerezve. Mindketten nagyon elégedettek voltunk a vacsorával, Viktornak plusz adag rízst is hoztak, mikor látták, hogy fogyóban van már a tányérján. Szállásra visszaérve a helyi tulajt kértük meg, hogy segítsen megszervezni a trekkingünket, úgy hogy ne kelljen kifizetni a 200 dolláros belépési engedély, amit a "hegyek" védelmében szednek be a turistáktól. Holnap felfedezzük Pokharát és a reggeli mellé ígérte a 2 napos trekking tervet a tulaj ami alapján majd dönteni tudunk, hogy mi az amit a pénztárcánk be tud vállalni.

Reggel 4kori kelés igen fájdalmasan érintett minket, mivel az időeltolódás miatt az itteni 11 óra még nagyon korai nekünk a lefekvéshez. Így az autóns két nagyon fitt állapotban lévő turista szállt be. Nagy meglepetésünkre az út egy része egy autópálya szerűségen vezetett, sofőrünk az éjszakában repedezett is vagy 80-nal az éjszakában. A gond csak akkor volt ha egy-egy tehén az út közepén kérődzött, vagy épp arra tereltek egy kecskenyájat. Az út második fele már a szokásos romos úton vezetett, Viktorral azt találgattuk, hogy a lengéscsillapító itt meddig élhet egy kocsiban. Nagarkotba még idejekorán felértünk, kilátónál még csak akkor kezdtek gyülekezni a turisták. Mi ketten jól kilógtunk a képből, mivel mindenki trekkinges cuccban volt rajtunk kivül. Főleg Viktor nézett ki mókásan a fehér polójában és rövidgatyájában, kicsit úgy tűnt mintha a francia riviéráról csöppent volna oda. A napfelkelte nagyon nagy élmény volt, sajnos a képek nem adják vissza azt a látványt ami ott elénk tárult. A nap kb 20 másodperc alatt kelt fel a hegyek mögül, de pár havas hegycsúcsot már előbb megvilágított. Napfelkelte nézés közben összebarátkoztunk két izraeli csajszival, ezáltal biztosítottuk magunknak az újabb közös képet fent a hegyen. Cserébe mi elvittük őket Bhaktapurba és Kathmanduba. Kiderült, hogy ők már hónapok óta járják Ázsiát, az egyik bejárta már Indiát, a másik pedig Nepál előtt már bejárta Kínát és Mongoliát. Bhaktapurba a lányok nem jöttek be a borsos belépő ár miatt, így ketten vágtunk neki megint a város felfedezésének, amely épp ébredezezett odaértünkkor. Bhaktapur volt a harmadik királyi város Nepálban, s ez a város konzerválódott legjobban az idők során. Csak a motorjaik és a mobiljaik jelezték számunkra, hogy ők is a 21.század gyermekei. Itt a motorok igen ki vannak használva, egyszerre akár 3-4 ember is ül rajtuk és teljes nyugalomban evickélnek az emberáradat között, folyamatosan a dudát nyomva... Itt most épp ünnepnapok vannak, pont ma volt a csúcspontja, ami Bhaktapurban állandó zenés felvonulást jelent a városban. Nagyjából mi vagy 10 csapattal taláékoztunk, mellyek ütötték a dobot és fújták a sípot nagy elszántsággal. A nők pedig felvették az ünnepi száriaikat és abban billegtek fel és alá a városban. Ünnep alkalmából a gyerekek szemét is kifestették fekete festékkel, amitől elég félelmetesnek tűntek. Bhaktapurból hazaérve kiraktuk a lányomat a szállásnál, mi pedig jöttünk fel reggelizni és utána vízszintesbe helyeztük magunkat, hogy az alváshiányt kicsit pótoljuk. Alvás után nekiáltunk felfedezni a bevárost, de még térképpel a kezünkben is sikerült eltévednünk, ami azért azértlt könnyű, mert sehol nincs kiírva, hogy melyik milyen utca... De ez még a legkisebb probléma! Lejtőn helyen nincs semilyen csatornahálózat így az utcán folyik el minden szenyvíz. Szemetet is az utcára dobják. Sokszor csak ki az ablakon, ezáltal úgy néz ki minden utca itt, mint Pesten lomtalanításkor. Ezt a közeget nehezen viseltük a Viktorral, így gyorsan visszajöttünk Themal részre, ahol szállást kerestünk magunknak keddre illetve vacsoráztunk az egyik étteremben. Most újra a tetőn ülünk pihenő gyanánt, nemsokára pakolhatjuk össze a cuccainkat, hogy reggel már azzal ne kelljen törödni. Holnap egy 8 órás busz út vár ránk Pokharába, kíváncsi vagyok, hogy fogjuk bírni a zötykölődést ilyen hosszú távon!

Az éjszakai alvás és a reggeli jót tett a hangulatunknak, már nem láttuk olyan szörnyűnek a helyzetünket mint tegnap este. Viktor reggel bevallotta, hogy tegnap este legszívesebben átaludta volna a 8 nepáli napunkat, annyira ki volt akadva a tegnapi látványtól. Reggeli után megegyeztünk a helyi emberkével, hogy még maradunk két éjszakát, ami igencsak feldobta a hangultát. Gyorsan fel is ajánlotta, hogy megszervezi a helyi városnézésünket 15 dollárért, amit el is fogadtunk és így utólag nem is bántuk meg. Először a Boudha szentély felé vettük az irányt, amit egy 6.században élt herceg építettet a tibeti feleségének. A fehér szentély a sok kis színes zászlócskával nagyon hangulatossá tette a teret, sőt egy-egy téren lévő ház maga is látványosság volt. De mint minden turistaközpont itt is tele volt a tér kéregetőkkel és árusokkal, akiket udvariasan nem egy könnyű lerázni. Következő célpontunk egy hinduista szentélyközpont volt, ami maradandó élmény mindkettőnk számára. A szentélyben mikor ott jártunk épp több temetés is zajlott, s a legnagyobb megdöbbenésünkre többen is végignézték a halott elégetését és hamvainak vízbe szórását. A kasztrendszerre jellemzően itt is a gazdagokat a szép szentélynél búcsuztatták, míg a szegényeket csak a szentély melletti vízparton... S hogy tovább árnyaljam a képet, ebben a vízben ott gyerekek fürödtek és emberek mosták a ruhájukat. Sajnos a szagot ami ott volt semmilyen kép és leírás nem tudja visszaadni. Ezután az élmény után átvágtunk a városon, amihez képest a 8.ker gettó része egy elit negyed. Csak a főutak vannak lebetonozva, a házak legtöbbjéből sugárzik a szegénység, a közlekedés pedig maga a káosz. Most már áldom az eszem, hogy nem gondolkodtam itt autóbérlésen. Következő célpontunkat Patannak hívták és azt kell tudni róla, hogy ez is egy királyi város volt és itt folyt a tudományos élet régen a nepáli királyságban. Ez gyakorlatilag egy hatalmas tér rengeteg hindu szentéllyel, melyekbe sajnos nem lehetett bemenni, csak a külső részére. Beszéltük is Viktorral, hogy ahhoz képest hogy milyen épületeket tudtak építeni, a jelenlegi helyzetük nagyon siralmas. Utolsó helyszínünk egy Swayambanath stupa nevű buddhista szentély volt, ami két dologról is nevezetes, egy hogy onnan rá lehet látni az egész városra, a másik pedig hogy tele van majmokkal, emiatt majmok szentélyének is nevezik. A túra után beültünk egy pizzára az egyik helyi elit étterembe, utána pedig bementünk sétálni újra a Themal nevű belvárosba, hátha most jobban tetszik. S szerencsére ma jó irányba fordultunk és megtaláltuk tényleg azt az európai szemmel is élvezhető belvárost amiről írtak az útikönyvek. Itt találtunk megfelelő boltot is ahol Viktor megvette magának a fertőtlenítő whiskyjét és most itt ülünk a teraszon iszogatja a whisky-coláját míg én írom a blogot. Reggel korán kelünk nagyon mert megyünk Nagarkotba napfelkeltét nézni, amihez 4kor helyi idő szerint fel kell kelni, ami otthoni idő szerint éjfél lesz...

Reggeli koránkelés igen nehezen ment a bandának a hajnal 2 órás lefekvés után. Christinetől még kaptunk egy búcsúreggelit, végre mától visszatértem az életük a szokásos mederbe. A sok újonnan megépített útnak köszönhetően hamar kiértünk a helyi fapados reptérre, amely már messze nem olyan jól szervezett reptér mint ahova Isztambulból érkeztünk. Gyakorlatilag a sorbanállás mint olyan totál felesleges volt, mivel a kordont össze vissza nyitogatták attól függően, hogy kinek a gépe megy mindjárt. A repülöhöz vivő buszon már nagyon megnézett minket a többi utas, mivel mi ketten voltunk fehér emberek a buszon. Aztán kiderült, hogy nem csak a buszon, hanem az egész repülön!:-) A kapitány külön is köszöntötte a két magyar turistát a fedélzeten... Ja és egyből felajánlották nekünk a vészkijáratnál lévő helyeket, ahol nagyobb a hely a lábaknak. Az utazás majdnem 5 óra volt a négy helyett, mivel majd egy órát vártunk a felszállási engedélyre. Az úton szokásos, olvasás, alvás, játszás hármassal utöttük el az idöt, sajnos a Himalája vonulatait nem láttuk a felhős idő miatt. Váróba érkezve jó szocialista időket idézve vízum kérelmet kellett kitöltenünk, illetve 25dollárt befizetnünk a vízumra. Fejlettségről csak annyit, hogy egy számítógépet se láttunk a vámnál és a vízumhivatalnál, nekem pl a kézzel írtak rá az útlevelembe ragasztott vízumra. Reptérről kijőve újabb kulturális sokk ért minket, szokásos ázsiai hangzavar, mindenki taxit kíván hozni neked. A tanultuk csak annyit, hogy a legtöbbje egy maruti méretű suzuki, amibe a Viktor már elég nehezen férne bele... Mi végül egy kb 20 éves suzuki isuzu kisbusszal lettünk behozva, a lefoglalt szállásra. Szegény Viktornak Dubai után az itt látható totál elmaradottság kisebb sokkot okozott... Mindenhol szemét az utcán, tehenek, kutyák glasszálnak az utca közepén, vezetékek százszámra futnak az ember feje felett... Szállás is elég gáz, dohos és messze nem olyan fényűző a szobánk mint amit a Veszinél kaptunk. Holnap megpróbálunk egy jobb szállást találni, bár a ma esti felfedező séta után nem bitos, hogy ez könnyen sikerülni fog... Holnap Kathmandu megnézése mellett, még Patant is meg akarjuk nézni, illetve a Pokharába vivő buszra is meg kell vennünk a jegyet. S remélhetőleg a kulturális sokk is tompulni fog.

Reggel kicsit nehezen lendültünk bele a nappa, Veszinek egy-két céges dolgot még el kellett intéznie a laptopján, addig mi bedobtunk egy mosást és összeraktuk a strandcuccot.

De először a Burj Kalifához mentünk, hátha sikerül a helyszinen jegyet venni mára. Szerencsénkre épp üresjárat volt így egyből fel is mehettünk. Felfele kicsit csalódott voltam mert egy zárt lift vitt fel minket és nem lehetett kilátni belőle, de ha belegondolok, hogy 55 másodperc alatt tette meg a 124 emeletet, akkor érthető hogy nem látványliftnek csinálták. Egyébként is fentről elképesztő kilátás volt, ehhez képest az Eiffel-torony kismiska. Olyan volt az érzése az embernek kicsit, mintha egy repülőn lenne, olyan magasban voltunk.

Még úgy is, hogy túl párás volt az idő, s a kilátás is csak korlátozott volt, hatalmas élmény levágni fentről a városra. Tiszta idoben akár 90km-re is el lehet látni! Fent még találtunk egy aranytömb kiadó automatát is, de sajnos túl sok biztonsági őr volt ott, hogy el tudjuk hozni...:-)

A fizetős strandon újra kifogtunk egy női napot, így a szabad strand fele kellett vennünk az irányt, ha fürdeni akartunk a tengerben. A szabadstrand hátránya, hogy nincs fa ami árnyékot adjon, illetve kevés facility épült ki a strand mellé... De mint a képeken látszott ez nem zavart minket, a víz kifejezetten jó volt, s a hullámok is ideálisak voltak az ugráláshoz.

Strand után a régi városrész felé vettük az irányt, ahol egy libanoni étteremben elfogyasztottuk a búcsúvacsoránkat, mely nagyon finomra sikeredett. Főleg a görögdinnyelé!:-)

Esti összepakolás után még elmentünk a Veszi régi kedvenc bárjába, ahol eszméletlen hangerővel élőkoncertet adott egy filippinó együttes. Gyorsan rájöttem, hogy azért volt a Veszi kedvence mert itt nem lehet se táncolni, se beszélgetni...:-)

Holnap reggel korán kelünk mert, legkésőbb 10re kint kell lennünk a reptéren. Holnap este már Kathmandu utcáit fogjuk taposni.

Reggelt kondizással kezdte a csapat, engem kivéve mert a blogírás miatt később mentem fel és a biztonsági őr engem visszafordított, hogy ma női nap van. Többiek mondták is, hogy a konditeremben lévő nők elég furán néztek rájuk. A női nap lényege, hogy ilyenkor csk a nők mehetnek be az adott helységbe.

Reggeli után elmentünk a Marina parkba, melynek érdekessége hogy egy mesterséges öböl köré építik a felhőkarcolókat. Viktorral mindketten voltunk itt már régebben de érdekes volt látni, hogy mennyi minden épült azóta.

Utána elmentünk a Pálmára, ami egy pálma formájú mesterséges sziget a világ leggazdagabb embereinek.egy villa itt a "leveleken" több mint másfél milliárd forint, igaz ehhez minden luxust megadnak, pl saját tengerpartod lehet, s az utcába csak a tulajdonosok mehetnek be, mivel biztonsági őr ül a sorompó mellett. A pálmának külön metrót építettek ami 4-5km hosszan viszi az utasokat a szigeten.

Szigeten fekszik Dubai jelenleg legdrágább szállodája az Atlantis, van olyan szoba, amiért 8000 dollárt kell fizetni egy éjszakáért! Mi ennek a szálloda csúszda parkjába mentünk, kisebb vagyont fizetve a belépőért természetesen. Itt mint három kisgyerek minden csúszdát kipróbáltunk, csak a leggyorsabbra nem jöttek fel a többiek, mondván az már sok nekik. Mint a képen is látszik ez egy majdnem merőleges csúszda, tényleg olyan érzése van az embernek, mintha szabadon esne lefelé. Elsőre kicsit félelmetes, de utána már megszokod és tényleg nagy élmény.

A parkból záráskor jöttünk el mert elbeszéltük az időt, sietnünk kellett emiatt, hogy hazaérjünk 8ra a fradi-vidi meccs kezdetéig. Egész héten ment Viktor és Veszi között a froclizás, mivel Viktor a vidinek, Veszi pedig a fradinak szurkol. Itthon persze negyedórát küzdöttek egy stream élesítésével, amin keresztül látható volt a meccs, de Viktor számára pont jókor sikerült behozni a képet, mivel a vidi akkor lőtte a meccs egyetlen gólját. A két fiú fanatizmusát azzal érzékeltetném, hogy az állandóan akadozó közvetítést egy 320x240-es kíséretében nézték végig.

Meccs után sikerült újabb balesetet okoznunk, eltörtem az egyik az kis szobrot, miközben raktam össze a videónézéshez a kábeleket. Szerencsére "csak" kettétört, így ma össze tudjuk ragasztani úgy, hogy Christine nem veszi észre...

Ma megyünk végre fürdünk a tengerbe és utána megpróbálunk feljutni a Burj Kalifa tetejére.

Megérkezésünk óta most először sikerült kialudni magunkat, ami sok éjszakázás után igencsak ráfért a társaságra. Reggeli előtt még felmentünk egyet mártózni a medencébe, majd egy kiadós reggeli után Abu Dhabi felé vettük az irányt. Első útunk a benzinkútra vezetett, a sok éjszakai autózás igen csak ette az üzemanyagot, főleg, hogy a légkondinak itt mindig mennie kell, mert még éjszaka is 32 fok van majdnem száz százalék páratartalommal. Itt a 98-as benzin nincs 100 forint, és ez az ár is már komoly elégedettlenségett okozott a helyiek közt, mivel régebben csak 70 forint volt...

Abu Dhabiba egy végig kivilágított kétszer 5 sávos autópálya vezet, de a legnagyobb megengedett sebesség 120km és félkilométerenként van trafipax, ami fotózás után egyből le is vonja a delikvens számlájáról a pénzt. Emiatt az autókba szerelt tempomat egy gyorsan megtérülő beruházás!:-)

Abu Dhabiba érkezvén a sok füves terület, fa, szökőkút, játszótér igen csak meglepőnek tűnik Dubai sivatagi jellege után. Veszi elbeszélése szerint ez amiatt van mert a helyi emír jobban ráment az élhetőbb környezet kialakítására. A 40 fokban való kikötői sétáról gyorsan lemondtunk, mivel két percen belül ránkolvadt a ruha, s inkább a világ legdrágább Emirates Hotel felé vettük az útunkat.

Ott sajnos nem jártunk sikerrel, mert mostanában megszígorították a belépést ide, az eddig hatásos étterembe megyünk duma nem jött be, mivel mindannyian rövidnadrágba voltunk, ami oda nem engedélyezett...

Így mentünk a következő célpont felé, a világ legnagyobb mecsetjét megnézni. A helyi emírek enyhén megalománok, emiatt van itt ennyi legnagyobb, legtöbb, leghosszabb stb. A mecset méretei tényleg lenyűgözőek, sajnos a képek nem tudják visszaadni a méreteit. Belépéshez megfelelő öltözetet követelnek meg, s ha nem olyanba jöttél, akkor lebernyeget kell húznod. Az én nadrágom még megfelelt volna az előírásoknak, de mondtam, hogy én ekkora bulit nem hagyok ki, miután láttam, hogy a többieken hogy áll.

A benti dekoráció meglepetésemre, az arab viszonyokhoz képest, nagyon visszafogott volt, egyedül a csillárok csicsás színvilága rontotta a harmóniát. Méreteit tekintve csak annyit, azt számolgattuk bent, hogy hány kispályás focipálya férne el itt.

Hazafele a Veszi lenyomta a hangulatunkat, mivel benyögte, hogy nem jön velünk Nepálba, mert az most válóok lenne náluk, miután kinyírták péntek hajnalban a 3 éve nevelgetett halakat.

Így csak 2 repjegyet vettünk keddi indulással a sípályás bevásárlóközpontban, majd egy gyors vacsora után haza is jöttünk Fifázni. De az se jött be igazán, mivel a költözés során Veszinek sikerült úgy elraknia az egyik konzolt, hogy nem találtuk meg.

Ma megyünk a pálma szigetre, s talán feljutunk a Burj Kalifába is, ha sikerül jegyet szerezni rá.

Reggel fél11-kor csöngetésre ébredtünk, egy tehén hozott születésnapi lufikat az ünnepeltnek, s tánc kiséretében elénekelte a happy birthday-t. Képet Christinte-től kunyerálok majd róla, mivel mi sajnos a látványról lemaradtunk az ébredezés nehézségei miatt. Ébredés után sajnálattal vettük észre, hogy a fiúk hajnali haletetése nem volt túl jó ötlet, mivel több hal is halálra ette magát... Sajnálkozásra azonban nem volt túl sok időnk, mivel mennünk kellett a születésnapi "branch"-ra, ami egy 4 órán keresztüli korlátlan ital és étel fogyasztást jelent. Az ételek leginkább európaiak voltak, bár lehetett itt is enni portás csavar gyrosszerű helyi ételt. Leginkább az édességek voltak helyi specialitások, a kókuszos édességeik kifejezetten finomak voltak. A korlátlan italfogyasztás eredményeképp délután négyre kellő alkoholos befolyásoltság alá került az étterem közönsége, így a fenti discoban "emelkedett" hangulatú buli vette kezdetét... Este hét-nyolc felé azonban a buli is alábbhagyott és az én energiacelláim is kimerültek, ezáltal én elmenth egy órát aludni a kocsiba, míg a többiek beléptek a szomszédos bárba enni. Ami jót is tett nekik, mikor alvás után csatlakoztam hozzájuk egész jó állapotba voltak megint. A bárban változatosság kedvéért élözenét adtak, amit a fillippinó énekesnő miatt nem annyira kellett volna erőltetni... Itt a kedvenc képem a bárpultot támasztó helyi ruhába öltözött arab sörrel a kezében nézi a táncoló csajokat... Éjfélre a fiúk is elfáradtak, így ittlétünk során először egész időben ágyba kerültünk. Mai program Abu Dhabi lesz, bár tervezni nem annyira merek már itten...:-)